„Egy rőzse vesszőt egy gyerek is el tör könnyedén egy köteget az apja se töri szét…”

              Eltelt egy újabb esztendő.  Enyhe idővel köszöntött az újesztendő, hogy aztán a tél februárra megbosszulja magát, és rég nem látott havazással és hideggel sújtson le ránk. Kulcsfontosságú ez az újév, nem hiába emlékezetessé kell, hát tegye magát már az elején. Sokan ettől az évtől várják a változást, mások meg ettől a világvégét. Legtöbben pedig természetesnek veszik, hogy múlik az idő és semmit sem törődnek a változásokkal, mondván majd csak lesz valahogy, hisz mindig is volt.  Ami igaz az igaz egyre sanyarúbb időt élünk, és ekkor nem csak a tömérdek munkanélkülire és az árak robbanására gondolok, hanem az erdélyi magyarság sorsára is, hisz sorsdöntő időszak elé néz az erdélyi magyarság, azon belül pedig mi „szórvány magyarok”, akik szórványban éljük mindennapjaink. Létszámunk egyre csak csökken, az új népszámlálási eredményektől meg nem sok jót várhatunk, a részletes eredmények alapján. Mindehhez hozzájön az is, hogy választási év van. Ilyenkor akar minket mindenki meggyőzni a maga igazáról, hogy aztán utána jó ideig ránk se nézzen.  Gombamód elterjednek az új pártok, mit ad Isten köztük már a magyarok is. Így próbálják külső erők megosztani minket olyanok, akik ahelyett, hogy segítséget nyújtanának, csak saját hatalmukat akarják „bebetonozni”. Szándékuk nem nyílván való, mézes mázas szavaik mögött nincs átgondolt terv sem hosszú távú stratégia.  Brüsszelből szép szavak hangzanak, magasztosak, de ezek legtöbbször korbácsolják a vizeket ahelyett, hogy nyugtatnák őket. Bármi hangzik el ugyanis és nem tetszést kelt, annak nem az előadója issza meg a levét, hanem mi, akik itt élünk. Könnyű Brüsszelben is, Budapesten vagy akár Székelyudvarhelyen magyarnak lenni, de igen nehéz a Borgói havasok lábánál a Szamos mentén, vagy a Mezőségen. Ilyenkor sokunknak persze eszébe jut a turáni átok, mely szerint a magyarság széthúzásra ítéltetett, s így aligha sikerülhet bármilyen célt is elérni. Az igazság azonban az, hogy akárhányszor ez a nemzet egységes volt igen nagy dolgokra volt képes. Miért ne lehetne ezt most is megtenni? Sorsunkat miért ne tudnánk, mi a magunk kezébe venni, s úgy dönteni, ahogy az jó nekünk? Miért kell nekünk innen-onnan megmondani, hogy cselekedjünk és hogyan ne? Nem kell minket elsiratni se, hisz sokszor elsirattak még is itt vagyunk.  Nekünk először is egységre van szükségünk, majd utána egymásra figyelni és egymást megérteni és segíteni, mint ahogy azt Böjte Csaba atya is többször hangsúlyozta. Több gyermeket kell vállalni, a meglevőkkel pedig foglalkozni kell. Magyar óvodáink és iskoláink melyeket véres verejtékkel harcoltunk ki, üresen állnak, mert sok szülő hol kényelemből, hol tudatlanságból nem oda íratja csemetéjét. Hol vannak azok a pedagógusok, akik felvilágosítják a szülőket és összegyűlik a gyerekeket, mint egykoron amikor bátor tanárok vagy igazgatók heted hét falut bejártak, hogy összegyűljön a létszám. A sor folytatódhatna, a hiányosságok pedig sokak és széles palettán mozognak.  Ideje volna észbe kapni, és okos döntéseket hozni, most amikor még lehet. Pár év múlva, amikor iskoláink megszűnnek, templomaink panganak az ürességtől, mert nem lesz, aki nagyapáink nyelvén imát mondjon bennük, és amikor unokáink idegen nyelven köszönnek majd ránk, már késő lesz…

Megjelent : Besztercei Híradó 2012 március